Jelen bejegyzésemet most azonnal egy kérdéssel indítom: Hová jutott, vagy inkább hova fajult a spiritualizmus napjainkba?

A spiritualizmus, spiritualitás szó hallatán manapság az embereknek a különböző hókuszpók módszerek, az átverések, vagy a bolondok jutnak az eszébe. Sajnos.

Jelenleg a középkorúak közé tartozom, de azt tudom mondani, hogy ezzel a világgal igen fiatalon megismerkedtem, különböző nagy mesterek, tanítók és bölcs emberek által, akik még a 1990-as évek vége felé szedték magukra a tudást, akkor, amikor még volt érték, volt hit, remény és szeretet. Amikor ezek a dolgok még nem arról szóltak, hogy valaki az önbecsülési problémáit ellensúlyozza azzal, hogy elkápráztat másokat, vagy éppen az anyagi gyarapodását segítse elő minden mást letojva.

Az elmúlt néhány évben a spiritualizmus egy igazi mocsárba került.
Amikor erről beszélek, sokan egyből rávágják, hogy : -Igen, mert most kollektíven ezt kell megélnie az emberiségnek.
Most megkérek mindenkit, hogy egy perc néma csend erejéig, tegye a kezét a szívére és gondolkozzon el azon, hogy hová vezette ez a gondolkodás, ez a fajta spiritualizmus az emberiséget?
Szerintem az összeomlás és a morális válság szélére, gyakorlatilag a csőd közelében vagyunk.
Megszűnt nem csak az empátia és a kedvesség, hanem önmagában már a tisztelet is.
Most a kedves olvasóban felmerülhet az, hogy minek beszélek én ezekről, mikor a spiritualizmussal indítottam?!

Azért, mert számomra ez a spiritualizmus.

Évekkel ezelőtt, amikor engem magával ragadott ez a világ, csak ámultam azon, hogy mennyi értéket fedezek fel önmagamba. Azon, hogy a fájdalmas szembesítések és tükörtartások után, milyen fejlődésen megyek keresztül. Azon, hogy az érzelmi világom mennyit fejlődött.
Jajj de sokat kellett azért dolgozni. Miközben ezeket a sorokat írom, még a szemem is könnybe lábad, hiszen hányszor mentem konzultációra remegő kézzel és gyomorral, hogy ma vajon mit kapok majd a fejemre?!

Nem szeretem leszólni mások munkáját, nem szeretek bántani és lenézni másokat. De időnként már nem nevetésbe török ki, hogy egy „kolléga” mint mond más embereknek, milyen butaságokkal akarja a valós munka helyett elkápráztatni, hanem elszomorodom a másik emberrel együtt, aki könnyes szemmel néz rám, amikor közlöm vele, hogy megvezették.
Sajnos már egyre gyakoribbak ezek az esetek.
Sokakban kapcsol be ilyenkor az egyik legújabb spiri kifogás: „Ezt kellett megélnem, vagy megtapasztalnom.”

Sajnos ezzel nem tudok egyet érteni.
Rengeteg kifogás, önmantra jött létre az elmúlt években, a magukat hatalmas tanítónak, vagy motivációs előadónak kiadó emberek által.

-Azért késtél el egy helyről, mert neked nem volt ott dolgod!
Ha elkésel egy helyről az azért van, mert trehány vagy és felkészületlen, nem pedig azért, mert az angyalkák így akarták.

-Nézz a tükörbe és mond, hogy szeretem magam!
Ha ettől valóban egy emberben helyreállna az önbizalom és tényleges elkezdené szeretné önmagát, akkor ez a világ már réges régen egy jobb hely lenne.

-Gondolkozz pozitívan!
Kimerem jelenteni, hogy lehetetlen és egyfajta elvakultsághoz is vezet, hiszen olyan,  mintha nem akarnánk tudomást venni arról, hogy emberek vagyunk, érző lények, akik időnként szomorúak, vagy idegesek. Azokat az állapotokat is meg kell éljük.

-Engedd el a múltat és előre nézz!
Amikor egy embert egy tett, élethelyzet traumatikusan ér, sok esetben csak akkor tudja elengedni a múltat, ha oldásra, terápiára jár. Ez a kijelentés a legtöbb embernél görcsösséghez vezet és ahhoz, hogy még rosszabbul érezze magát, hiszen nem képes még erre az „egyszerű” dologra sem.

-Ne foglalkozz mások véleményével!
Közösségben élünk, hiszen társas lényeg vagyunk. Mások véleményével nem foglalkozni és megítélésével egyfajta gátlástalanságra enged következtetni. Amikor az ember elér egy egzisztenciális szintet, vagy megbecsülési szintet, akkor igenis fontos az, hogy a környezete és mások milyen véleményt alkotnak róla, milyen karakternek tartják őt.

–Vezess hálanaplót, hogy meglásd, mennyi minden vesz körül!
A legtöbb ember, akit lelki vagy életbéli problémák gyötörnek, sok esetben nem tud hálás lenni. Aki beteg, vagy komoly anyagi problémákkal küzd, nem minden esetben tud hálás lenni azért, hogy van tető a feje fölött, vagy, hogy van egy ágy, amiben aludni tud. Emberek vagyunk. El kell fogadni, hogy sokan úgy vannak kalibrálva, hogy a hiányokat keresik. Ez nem egy hálanapló írásával fog megváltozni.

 

A mai világban én úgy érzem, hogy a spiritualizmus egy kifogás gyár lett. Ahol mindent a jelekkel és ezekkel az ócska kifogásokkal akarunk magyarázni. Folyton miérteket akarunk. Kövek által akarunk meggyógyulni, kártyákból akarjuk tudni a pontos jövőt és azt akarjuk hallani, hogy mik voltunk előző életünkbe.

De kérdezem én:
-Mikor akarunk felelősséget vállalni a saját döntéseinkért?
-Mikor akarjuk megnézni a betegségeink lelki okát és mikor akarunk változtatni ennek érdekében?
-Mikor akarunk szembenézni a gyerekkori traumáinkkal?
-Mikor akarjuk a szőnyeg alól előkaparni az oda elrejtett és meg nem beszélt gondokat, bajokat, vitákat?
Az önmunka nem csak a mandalákban, mantrákban és előadások hallgatásában merül ki.
Az önmunka egy hosszantartó, sokszor lassú folyamat, ami olykor fájdalmas. Sok áldozattal jár.
Úgy vélem, hogy sokan pár hónap után úgy várnak már teljes beteljesülést, hogy ők maguk nagyon semmit nem tettek.

A legnagyobb tragédia pedig pontosan ez a spirituális mocsár, mert ez erre nevel.
Azt halljuk, amit hallani akarunk és leszoktat bennünket a cselekedetről.
Olcsó húsnak híg a leve, szoktam mondani.
De jobban szeretem azt, hogy lassú víz partot most. Hiszen a mélyreható változás, az lassan csepegtetve érkezik az életünkbe. Vagy a segíts magadon és isten is megsegít. Ami arra utal, hogy dolgozz és haladj előre, ő pedig majd, mint a szél a tengeren, segíti a hajód az előre haladásban, de nem ő lesz a hajó kapitánya, hiszen az te vagy a saját életed felett.

Ahhoz, hogy valóban érdemi eredményt tudjuk felmutatni és előre haladjunk, arra van szükség, hogy a korábbi traumáinkat, bennünket gátló érzelmeket, vagy a nem hozzánk tartozó dolgokat megértsük majd  fel/kioldjuk.
Meg kell, vizsgáljuk a gyerekkorunk, a szülői, testvéri és közösségi kapcsolatainkat.
Át kell, nézzük a korábbi hibáinkat, azokból a következtetéseket le kell, vonjuk.
Meg kell, nézzük, hogy milyen félelmek vannak bennünket, azoknak hol a gyökér oka…és még sorolhatnám.
A legtöbb ember, aki le tud tenni az asztalra egy mélyreható változást, fejlődést, éveket dolgozik magán. Nem a boldogságot és az örömöt keresi folyton, hanem azt magának csinálja hobbival és különböző élményekkel.
Emellett lassan halad előre, mintha felfelé menetelne egy hegyen. Rengeteg kétséget, félelmet legyőzve.
Ezen az úton pedig szép lassan közelebb kerül önmagához, melynek végén egységbe kerül önmagával, ami úgy gondolom, hogy megfizethetetlen.

Én őszintén, tiszta szívből kívánom mindenkinek, hogy ráleljen arra a tanítóra, segítőre, aki őt végig tudja vezetni egy ilyen úton, ahogy arra is, hogy meglelje az igazi önmagát.
Úgy érzem, hogy megérdemelnénk mi emberek, hogy a legjobb önmagunk legyünk, de ahhoz a hamisság helyett valóban a tisztaságra van szükség, ami szerintem mélyen legbelül ott lapul mindenkibe.

Köszönöm, hogy elolvastad!

A szeretet kísérje mindennapjaid!

Zsóri Péter

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]